Újra itthon (levél)
Szeretnélek értesíteni Benneteket, hogy vasárnap este elindultam Rio de Janeiróból, tegnap este pedig kisebb, de igazából említésre sem méltó utazási viszontagságok után szerencsésen hazaértem Nyíregyházára. Azonban sem az utazásom, sem a blogom nem zárult le ezzel, mert egyelőre feldolgozhatatlannak tűnő mennyiségű élmény lapul a "bőröndömben" és fénykép a telefonom memóriájában. Azoknak, akik képzeletben elkísértek, visszajeleztek, vagy csak egyszerűen gondoltak rám, nagy köszönet, sokan voltak, és sokat tettek hozzá ahhoz, hogy életem eddigi legizgalmasabb utazását éljem át. Én tudom, hogy ilyet nem lehet mondani, meg azt is tudom, hogy az interkontinentális repülőjáratok mennyire szennyezik a levegőt, de mégis arra buzdítalak Benneteket, hogy ha bárkinek közületek bármilyen lehetősége adódik arra, hogy eljusson valamelyik egzotikus földrészre, akkor ne hagyja ki. Nem turista útra gondolok (mert az kütye-füle, illetve legfeljebb a hátizsákos változat hasznosulhat érdemben, a többi egyenesen gusztustalan), hanem olyan lehetőségekre, amikor - legalább valamekkora mértékben - biztosítva van a közeggel való igazi találkozás lehetősége. Mert a világ egyszerre kicsi és nagy, és borzasztóan jó látni, hogy még vannak olyan helyek, ahol nem az folyik a csapból, ami Európában. Nem mintha az európai csapvíz ihatatlan lenne (miközben a brazíliai tényleg az :-), ám abban egész biztos vagyok, hogy a Föld azt, hogy mindenütt ugyanúgy gondolkodjunk, ugyanúgy éljünk, ugyanúgy lássuk el magunkat és egymást, ugyanazokat a szemléleteket és ugyanazokat a stratégiákat alkalmazzuk a túlélésre, szóval azt, hogy végképp elveszítsük azt a természetes diverzitást, sokszínűséget, amelynek az elpusztításához a globalizáció előretörésével vészesen közel kerültünk, nem bírná ki, mint ahogy mi magunk, a mi személyes életünk is beleroppan abba, ha valamelyik összetevője felhangosodik, hogy a többit leüvöltse. Már régebben is azt gondoltam, hogy az ember egyik legfejletlenebb, de mégis egyik legszükségesebb érzéke az egyensúly érzék, amelynek tudatos gyakorlással való fejlesztését egyre fontosabbnak látom. Ugyanis továbbra is azt érzem, hogy a körülöttünk megfigyelhető borulások belőlünk magunkból vetülnek ki, a mi kis belső borulásaink összeadódása teszi ki, okozza azokat a nagy zavarokat, amelyek körülöttünk megfigyelhetőek. Egyszerűen nincs rájuk más magyarázat, legalábbis nekem még nem sikerült más elfogadható magyarázatot hallanom senkitől, csak hamukát (igaz, azt bőven)
Szóval itthon vagyok, megtértem az óperenciás tengeren túlról, és kész vagyok boldogan szolgálni életem hátralévő részének minden percével nem a céget, ahol dolgozom, nem az országomat, amelyik megtanított beszélni, nem Európát, amely a kultúrát adta hozzá, hanem (miközben tudom, hogy ezek mind fontosak) azt a rendet, vagy akinek jobban tetszik azt a mindenek felett létező és mindent magában foglaló személyt (egyébként szerintem nem lehet a rend mögött nem észrevenni a személyt is, de az csak magánvélemény), akitől ez az egész úgy ahogy, a maga teljességében, a maga elképesztő gazdagságában, a maga felmérhetetlenül, érthetetlenül nagy összetettségében, mélységében és magasságában létezik, és fejlődik, és kibontakozik az idők kezdete óta és egészen az idők végezetéig, azt a rendet (vagy akinek jobban tetszik, azt a személyt), aki az én életemet és az én fejlődésemet is összetartja, és aki nélkül egyetlen másodperc alatt elpusztulna minden, illetve létre se jött volna soha, hiszen az (ő) a lét maga...