Egy dolgot el kell árulnom, amelyre a finomabb lelkületűek, illetve a figyelmesebb és a korábbi blogjaimat is látogató olvasóim talán rá is éreztek már, ez az út eléggé az égből pottyant, és ami még fontosabb, én sem fogom fel másként. Akik ismernek egy kicsit, tudják, hogy elég sok minden változik, alakul át bennem az utóbbi időben, és valóban, az elmúlt jó pár évemet leginkább egy megkésett férfibeavatásnak érzem, pont olyannak, amilyenen a mesebeli királyfik (vagy éppen az arra kiválasztott szegény legények) esnek át, amikor megtetszik nekik egy királylány, de nem lehet az övék azonnal, mert előbb le kell győzniük a sárkányt például, vagy el kell menniük az óperenciás tengeren túlra is valamilyen csodálatos és nagyszerű varázserőért. Pont olyan beavatásnak, amely számos "primitívebb" kultúrának egészen természetes része volt, viszont amelyet rendkívüli ipari fejlődést mutató, ám összességében igen csak a materiális értékekre hajazó civilizációnk lényegében eltüntetett a föld színéről. És azzal együtt eltüntette a férfi erőt, sőt a férfi kibontakozásának esélyét is. Mert az a férfi, aki a félelmeivel, a nyámnyilaságaival, a szerencsétlenségével való szembesülést elkerüli, és az "azok ellenében is lehet tovább menni" érzést nem tapasztalja meg saját magán egész plasztikusan, vagyis aki a benne lakó sárkány legyőzésének lépcsőit nem járja végig, lehet okos, művelt, kreatív, vallásos, létrehozhat bámulatos műalkotásokat, de szellemi lénnyé, hőssé, vagyis azzá, akinek a sors leginkább szánta őt, nem tud válni. Kétezer éves civilizációnkból úgy hiányzik ez a tapasztalat, és az a személyiségfejlődés, amelyet ez a tapasztalat tudna kiváltani, hogy azt el sem lehet mondani. Például azért, mert férfi nélkül nő sincs, hozzáteszem, hogy az utóbbi jelenség szintén egész eklatánsan bemutatkozik szinte mindenütt. Meg ennek a két hiánynak az összes következménye is...
Az én történetem is elég mesebeli (egyébként a jobban informáltak tudják, hogy mellesleg van benne egy királylány is), és fogalmam sincs, hogy mivé fog fejlődni, hiszen ha lenne, akkor nyilván csalnék. Viszont amikor kiderült, hogy el kell mennem Brazíliába dolgozni néhány hétre, akkor nekem nem az ugrott be, hogy majd lehet strandolni meg kókusztejet szürcsölni a parton, és az milyen jó lesz, hanem az, hogy talán ez az út lesz a pont az "i" betűn, hiszen az óperenciás tengeren túl eddig még soha nem voltam, de most valaki valahogy mégis kikavarta nekem, hogy legyek. Ezt csak azért írom le, mert enélkül semmit nem lehet megérteni abból, hogy mért vagyok én itt, és abból sem, hogy mi jelent nekem ez az egész. Írhatok én a munkámról, a szép élményeimről, a különböző kalandjaimról, de ha csak ezekről írnék, akkor pont a lényegről nem írnék semmit. Ha olvassátok soraimat, kérlek Benneteket, hogy leginkább azt a lényeget olvassátok ki belőle, amelyre fentebb próbáltam célozni!
Na, ennyi volt a szellemi háttér, több ilyen nem lesz ebben a blogban, megígérem de ennyi kellett, hogy meg lehessen érteni a többit. Hajrá!