2017. január 25.

Nagy utazásom a végéhez közeledik, és ha úgy fog befejeződni is, ahogy eddig telt, akkor semmi kívánni valót nem fog maga után hagyni. Kezdek szintéziseket vonni a munka frontján, meg máshol is. Szombaton meglátogattam a füvészkertet, és körbejártam a lagúnát, vasárnapra pedig az őserdőt szerettem volna felderíteni, de ott felsültem, mert kiderült, hogy magántulajdonban van, legalábbis az a része, amelyik az első félóra után az utamba került, sőt a tábla - a nagyobb nyomaték kedvéért - még a szolgálatban lévő rottweilerekre is apellált, ami nyilván blöff volt, viszont engem elriasztott mégis. Ennek ellenére nem bántam meg a kitérőt, főleg azért nem, mert amíg odáig eljutottam, át kellett iránytaxiznom egy favelán. amely elképesztő élmény volt. El kell képzelni egy hegyre felvezető, gyalog alig járható meredekségű átlag 3,5 méter széles utcát, amelyen hömpölyög a nép a motorosok, az autók és a különböző méretű autónál nagyobb, de sokszor azért elég kétes műszaki állapotú járművek százai közt, sőt néha még egy BKV szintű busz is feltűnik, na, azok aztán végképp nem tudtak előbbre jutni a zsebkendőnyi területeken. Én egy minibuszban ültem, amely váltakozva 0, 1, 3 és 5 km/h-s sebességgel haladt, mert ennél gyorsabban az adott forgalmi körülmények közt képtelen lett volna, egyébként nagyon hangulatos volt az egész, már csak attól is, hogy a busz összes többi utasa egyáltalán nem értette, hogy hogyan kerültem közéjük (teljesen én se), viszont ennek ellenére nagyon barátságosak voltak velem. Ismét az volt a benyomásom, hogy egy ilyen lakókörzetet nyomornegyednek bélyegezni rettenetes szűklátókörűségre vallana. Azon a járhatatlanul zsúfolt utcán ugyanis nagyon normális élet zajlott, boltok, bárok, sőt kisebb éttermek is nyitva voltak, és a lakóházak közt is akadt kifejezetten igényes kialakítású. Viszont azt azért gondolom, hogy egész különleges módon kell szocializálódnia annak, aki egy ilyen lakókörzetben néhány félóránál többet el akar tölteni. Maradjunk annyiban, hogy ez nem az én világom, de ugyanakkor vonz mégis, annyira sajátos, és annyira élő, lüktető, eleven minden, ami ott történik, hogy azt el sem lehet mondani. Az egyik lakó éppen egy felfújható műanyagcsónakot öblögetett a slagjával az út kellős közepén, amikor megérkeztünk elé, de nem lett semmi baj belőle, mert kicsit arrébb húzódott, sőt még a buszba is belocsolt, hogy az utasok lehűljenek kicsit. Aztán valamivel arrébb kiszállt a sofőr a buszból, de csak azért, mert valamelyik komája szerzett egy bluetooth-os hangszórót a mobiltelefonjához, na attól kezdve volt zenei aláfestés is. Az egész teljességgel leírhatatlan, és az európai ember számára már a szürrealizmus határát súrolja. Egyrészt mindenki állandó mozgásban van, másrészt abban a három centi távolságban, amelyben ezek az emberek egymástól élnek, senki még csak meg se próbál védműveket felépíteni maga köré, mert tudja, hogy úgyis teljesen reménytelen lenne ilyesmivel kísérletezni. Szóval nem tudom, ez a dolog még nincs befejezve bennem, sőt még megértve se. Lehet, sőt valószínű, hogy nem is lesz soha. Nagyon különbözőek vagyunk, és nagyon sokféleképpen lehet élni, és ne dőlj be azoknak, akik a szöges ellenkezőjét állítják!