Ideje megint egy kicsit komolyabbra fordítani a szót. Azt gondolom, hogy élete során legalább egyszer mindenkinek el kéne jutnia az óperenciás tengeren túlra, és ezzel a kifejezéssel most azokra a helyekre célzok, amelyek még megőriztek valamit Európához képesti másságukból. Egyébként Brazíliának az a része, ahol eddig megfordultam, nem eklatáns példa erre, Rio sok szempontból lehetne egy európai megapolisz is, de valami azért már itt is érződik. A különbséget, úgy értem a lényegi különbséget nem könnyű megfogalmazni. Ha azt mondanám, hogy a nagy szegénység és a nagy gazdagság együttélése, akkor valószínűleg nem a legfontosabb dolgot említeném, egyébként ilyen van Európában is, illetve éppen most kezd kialakulni egy, valószínű, hogy még az itteninél is fájóbb szakadék. (Brazíliában legalább meleg van, tehát nem fagy meg senki.) Az már egy kicsit ütősebb különbség, hogy itt a szegénység sokkal könnyebben vállalható, mint a otthon. Tegnap este elautópályáztam pár favela mellett, és bámészkodás közben azt állapítottam meg, hogy ha ilyen körülmények közé kerülnék, én sem tudnék többet kihozni az életemből annál, mint amennyit ők kihoznak. Ezekben a favelákban ugyanis van remény, van kreativitás, van élet még akkor is, ha kívülről elég nyomorúságosnak tűnnek. És akkor felteszem magamnak a kérdést, hogy ha az, aki ilyen körülmények között felnőve képes nagyon tisztességesen talpon maradni, akkor mennyit vár az élet mondjuk tőlem, akit nagyságrendekkel több élmény ért, és akinek nagyságrendekkel több lehetősége lehetne arra, hogy valamit vissza is termeljen a környezetébe abból, amit kapott. Ezek az emberek az ő kis életben maradásukkal már letettek valamit az asztalra. És én? Velem szemben is a puszta életben maradás az egyetlen elvárás?
Egyre inkább az az érzésem, hogy a mesékben ez az "óperenciás tengeren is túl" kifejezés nagyon ül. Ez az utazásom csak megerősít abban, ami például Dorka lányomat is állandóan foglalkoztatja, ha nem is akkora erővel, mint engem, hisz ő fiatal, és sok minden még vár rá, sok mindenen kell még keresztül mennie, hogy elérjen oda, ahol most én vagyok. Abban erősít meg, hogy mi Európában még mindig egy igen kis nyílásszögű vizualitással tekintünk magunkra, egymásra, illetve a lét egészére, és abból a vizualitásból nagyon fontos szempontok maradnak ki, aminek aztán meg is vannak az épp elég súlyos következményei. Nem hiszem, hogy jól fogja meg a dolgokat az, aki Európa több fronton is zajló gyengülésének okait politikai vagy gazdasági tényezőkre vezeti vissza. Én ezt az okot inkább abban látom, hogy Európa az idők folyamán felépített és szentesített egy csomó olyan dolgot, amely az ember, mint szellemi lény belső valóságával tökéletesen összeegyeztethetetlen, és az így kialakuló virtualitásokban bizonyos szellemi energiák egyszerűen képtelen működni. Egész pontosan azok a szellemi energiák, amelyek Szíriában, Afrikában, Ázsiában és Brazíliában is működnek, és életben tartják például a menekülteket, meg a világ népességének nagyobb hányadát képező szegény emberek milliárdjait. Azt hiszem, hogy velük szemben mi, ha tótágast állunk, akkor is örök elmaradásban leszünk. Soha nem fogjuk mobilizálni magunkban azt az erőt, amelytől ezek az emberek nap mint nap képesek életben maradni. Életintenzitásunk soha még csak meg sem fogja közelíteni az övékét. Mindig azt hallom, hogy segítenünk kell azokon, akik a nyomorban élnek, hát én most már inkább azt mondanám, hogy engedni kéne, hogy ők segítsenek rajtunk.
Nem tudok most erről többet írni, mert a bennem uralkodó európai turista ma még szeretné meglátogatni a riói botanikus kertet, tehát kezdenem kell a napot, de azt felejtsük el, hogy a kultúránk meg a fejlett technológiánk miatt mi emberileg megvalósultabbak lennénk bárkinél is. Mert ez egy akkora lódítás, amelynél nagyobbat elképzelni se nagyon lehet, és amíg ebben az álomban ringatjuk magunkat, addig be vagyunk zárva egy háromszor három méteres várudvarba, ahol nem fog történni velünk semmi. El kell menni az óperenciás tengeren túlra, vagyis le kell menni kutyába, és aztán onnan felállva, illetve hazatérve folyamatosan kell gondolkodni azon, hogy ezután hogyan kecmereghetnék ki egy kicsit azokból a hazugságokból, amelyekben eddig éltem. Valószínűleg nem lesz egyszerű ez a gondolkodás, sőt valószínű, hogy mellesleg nagyon fájdalmas is lesz, de akkor sem érzem elkerülhetőnek...