Ami eddig zajlott az nem volt igazi fejlődés illetve az a fejlődés egy alacsony foka lehetett csupán mert felhajtóerejét nem annyira az ember jobbá szellemibbé válásából merítette hanem inkább a korlátozottan és ideiglenesen rendelkezésre álló külső erőforrásokat aknázta ki Ezért az egész folyamat egy ponton szükségszerűen sőt egész jól előre látható módon megtorpant Természetesen ez a hangsúlyeltolódás nem csak össztársadalmi szinten jelentkezett sokunk vagy talán túlzás nélkül állíthatom hogy legtöbbünk személyes életében is ugyanez a megbicsaklás játszódott le A könnyebb a széles utat választottuk külső fogódzók után nyúltunk azért h magunkat felépítsük miközben a bennünk lévő belső források felkutatásának fáradságos munkájára és az azokból való merítésre nem vagy csak alig szenteltünk figyelmet Az igazi kérdést tulajdonképpen csak most fogják feltenni nekünk a különböző körülöttünk kialakuló helyzetek Az igazi kérdés az h képesek leszünk-e váltani az eddigi extenzív vagyis főleg külső tényezőkre visszavezethető külső adottságok kihasználására alapuló alacsonyabb szintű és törvényszerűen túlpörgő megszaladási jelenséggé váló tehát fenntarthatatlan mert önmagát is felemésztő (ál)növekedésről egy magasabb szintű belőlünk magunkból a mi személyes fejlődésünkből fakadó intenzív fejlődésre Más szóval merünk-e a tőlünk szellemi erőfeszítést nem kívánó készételek fogyasztása helyett valami olyat főzni ami valóban minket magunkat jellemez ami belőlünk szívünk legmélyebben fekvő rétegeiből személyes jellegének köszönhetően egyedi és megismételhetetlen történések formájában tör elő elő Mert ha az egyes számú szcenárió szerint folytatjuk tovább az útkeresést akkor a világrend értelmében egyre fokozottabb mértékben fogunk elakadni sőt egyre betegebbek leszünk viszont ha a vállaljuk a másodikat akkor soha nem látott energiák fognak felszabadulni bennünk olyanok amelyek valóban képesek megváltoztatni az egész világot Megindít h pont abban a korban élek amikor ez a kérdés aktuálissá válik sőt hamarosan égetővé is Megindít h közvetlen átélője lehetek az ember egyik legfontosabb küszöb lépésének amelyre rengeteget készült és amelynek megtételével már nem várhat sokáig ha jövőt akar teremteni magának és leszármazottainak Megindít h a nekem szánt üzenet lényegében ugyanaz mint amelyik a világ az egész emberiség számára rajzolódik ki
2017. február 1.
A mese vége
Ami eddig zajlott az nem volt igazi fejlődés illetve az a fejlődés egy alacsony foka lehetett csupán mert felhajtóerejét nem annyira az ember jobbá szellemibbé válásából merítette hanem inkább a korlátozottan és ideiglenesen rendelkezésre álló külső erőforrásokat aknázta ki Ezért az egész folyamat egy ponton szükségszerűen sőt egész jól előre látható módon megtorpant Természetesen ez a hangsúlyeltolódás nem csak össztársadalmi szinten jelentkezett sokunk vagy talán túlzás nélkül állíthatom hogy legtöbbünk személyes életében is ugyanez a megbicsaklás játszódott le A könnyebb a széles utat választottuk külső fogódzók után nyúltunk azért h magunkat felépítsük miközben a bennünk lévő belső források felkutatásának fáradságos munkájára és az azokból való merítésre nem vagy csak alig szenteltünk figyelmet Az igazi kérdést tulajdonképpen csak most fogják feltenni nekünk a különböző körülöttünk kialakuló helyzetek Az igazi kérdés az h képesek leszünk-e váltani az eddigi extenzív vagyis főleg külső tényezőkre visszavezethető külső adottságok kihasználására alapuló alacsonyabb szintű és törvényszerűen túlpörgő megszaladási jelenséggé váló tehát fenntarthatatlan mert önmagát is felemésztő (ál)növekedésről egy magasabb szintű belőlünk magunkból a mi személyes fejlődésünkből fakadó intenzív fejlődésre Más szóval merünk-e a tőlünk szellemi erőfeszítést nem kívánó készételek fogyasztása helyett valami olyat főzni ami valóban minket magunkat jellemez ami belőlünk szívünk legmélyebben fekvő rétegeiből személyes jellegének köszönhetően egyedi és megismételhetetlen történések formájában tör elő elő Mert ha az egyes számú szcenárió szerint folytatjuk tovább az útkeresést akkor a világrend értelmében egyre fokozottabb mértékben fogunk elakadni sőt egyre betegebbek leszünk viszont ha a vállaljuk a másodikat akkor soha nem látott energiák fognak felszabadulni bennünk olyanok amelyek valóban képesek megváltoztatni az egész világot Megindít h pont abban a korban élek amikor ez a kérdés aktuálissá válik sőt hamarosan égetővé is Megindít h közvetlen átélője lehetek az ember egyik legfontosabb küszöb lépésének amelyre rengeteget készült és amelynek megtételével már nem várhat sokáig ha jövőt akar teremteni magának és leszármazottainak Megindít h a nekem szánt üzenet lényegében ugyanaz mint amelyik a világ az egész emberiség számára rajzolódik ki
Életem elmúlt sok
évében a különböző posztulátumokkal való hadakozással voltam elfoglalva
mert gyermekként senki sem tanított meg arra h mit tegyek velük (mint
ahogy a szüleimet sem tanította meg senki erre annak idején) felnőttként
pedig - sok más emberhez hasonlóan - nem voltam elég bátor ahhoz h
nyíltan és határozottan kérdőre vonjam azokat Pedig megtehettem volna
hisz nem csak az igaz h a nevezett posztulátumok egyáltalán nem is
posztulátumok hanem az is h különböző hatalmi törekvések jelentős
mértékben hozzájárultak megszületésükhöz és fennmaradásukhoz még akkor
is ha ez a hozzájárulás nem volt mindig és kifejezetten szándékos vagy
tudatos Természetes h az ember útja elején külső segítséghez nyúl de az
már egyáltalán nem természetes ha ezekhez a mankókhoz később is
ragaszkodik Az én életemben mostanra bőven eljött az ideje annak h saját
lábamra álljak Talán különösnek hangzik de közel 55 évre volt szükségem
ahhoz h tisztán ki tudjam mondani: az ember sokkal inkább szegődjék
saját léte szolgálatába mintsem h bármennyire is nemesnek tetsző de
mások által kitűzött célok felé törekedjék És ne dőljön be azoknak akik
az előbbit vagy nem fogadják el realitásnak vagy önző magatartást
emlegetve megbélyegzik azt Ne dőljön be mert mindenki számára pont a
saját léte az egyetlen élhető realitás és ne dőljön be mert az összes
többi ember felé sem tehet annál többet mint amennyit saját személyisége
kibontakoztatása közben elvégez Az "önmagamért" és a "másikért" sőt a
"világ egészéért" tökéletesen illeszkedik egymáshoz köztük semmilyen
ellentmondás sincs és aki mégis azt hiszi h van az rémeket lát Az
óperenciás tengeren túlról hazatérve sokkal inkább akarok figyelmet
fordítani a lét egészében jelenlévő és rám vágyó velem kapcsolatba
kerülni velem találkozni sőt velem valamilyen értelemben máris egy
személyes létezőre mint a különböző posztulátumok tiszteletére vagy a
velük való kínlódásra Ott szeretnék jelen lenni ahol ő is jelen van
vagyis az élet teljességében Kicsit bátrabb határozottabb lettem de
tudom h ez csak az első pár lépés a kanyargós hegyi ösvényen Lesz
feladat bőven sőt lehet hogy lesz egy királylány is akivel együtt kell
majd növekednem tovább És aztán majd lesz egy nehéz befejezés is hiszen nem különb a tanítvány a mesterénél de az talán még
odébb van A mesék ott szoktak véget érni ahol most tartok illetve
majdnem A többit a "boldogan éltek amíg meg nem haltak" szófordulattal
szokták elintézni...
Ami eddig zajlott az nem volt igazi fejlődés illetve az a fejlődés egy alacsony foka lehetett csupán mert felhajtóerejét nem annyira az ember jobbá szellemibbé válásából merítette hanem inkább a korlátozottan és ideiglenesen rendelkezésre álló külső erőforrásokat aknázta ki Ezért az egész folyamat egy ponton szükségszerűen sőt egész jól előre látható módon megtorpant Természetesen ez a hangsúlyeltolódás nem csak össztársadalmi szinten jelentkezett sokunk vagy talán túlzás nélkül állíthatom hogy legtöbbünk személyes életében is ugyanez a megbicsaklás játszódott le A könnyebb a széles utat választottuk külső fogódzók után nyúltunk azért h magunkat felépítsük miközben a bennünk lévő belső források felkutatásának fáradságos munkájára és az azokból való merítésre nem vagy csak alig szenteltünk figyelmet Az igazi kérdést tulajdonképpen csak most fogják feltenni nekünk a különböző körülöttünk kialakuló helyzetek Az igazi kérdés az h képesek leszünk-e váltani az eddigi extenzív vagyis főleg külső tényezőkre visszavezethető külső adottságok kihasználására alapuló alacsonyabb szintű és törvényszerűen túlpörgő megszaladási jelenséggé váló tehát fenntarthatatlan mert önmagát is felemésztő (ál)növekedésről egy magasabb szintű belőlünk magunkból a mi személyes fejlődésünkből fakadó intenzív fejlődésre Más szóval merünk-e a tőlünk szellemi erőfeszítést nem kívánó készételek fogyasztása helyett valami olyat főzni ami valóban minket magunkat jellemez ami belőlünk szívünk legmélyebben fekvő rétegeiből személyes jellegének köszönhetően egyedi és megismételhetetlen történések formájában tör elő elő Mert ha az egyes számú szcenárió szerint folytatjuk tovább az útkeresést akkor a világrend értelmében egyre fokozottabb mértékben fogunk elakadni sőt egyre betegebbek leszünk viszont ha a vállaljuk a másodikat akkor soha nem látott energiák fognak felszabadulni bennünk olyanok amelyek valóban képesek megváltoztatni az egész világot Megindít h pont abban a korban élek amikor ez a kérdés aktuálissá válik sőt hamarosan égetővé is Megindít h közvetlen átélője lehetek az ember egyik legfontosabb küszöb lépésének amelyre rengeteget készült és amelynek megtételével már nem várhat sokáig ha jövőt akar teremteni magának és leszármazottainak Megindít h a nekem szánt üzenet lényegében ugyanaz mint amelyik a világ az egész emberiség számára rajzolódik ki
2017. január 31.
Újra itthon (levél)
Szeretnélek értesíteni Benneteket, hogy vasárnap este elindultam Rio de Janeiróból, tegnap este pedig kisebb, de igazából említésre sem méltó utazási viszontagságok után szerencsésen hazaértem Nyíregyházára. Azonban sem az utazásom, sem a blogom nem zárult le ezzel, mert egyelőre feldolgozhatatlannak tűnő mennyiségű élmény lapul a "bőröndömben" és fénykép a telefonom memóriájában. Azoknak, akik képzeletben elkísértek, visszajeleztek, vagy csak egyszerűen gondoltak rám, nagy köszönet, sokan voltak, és sokat tettek hozzá ahhoz, hogy életem eddigi legizgalmasabb utazását éljem át. Én tudom, hogy ilyet nem lehet mondani, meg azt is tudom, hogy az interkontinentális repülőjáratok mennyire szennyezik a levegőt, de mégis arra buzdítalak Benneteket, hogy ha bárkinek közületek bármilyen lehetősége adódik arra, hogy eljusson valamelyik egzotikus földrészre, akkor ne hagyja ki. Nem turista útra gondolok (mert az kütye-füle, illetve legfeljebb a hátizsákos változat hasznosulhat érdemben, a többi egyenesen gusztustalan), hanem olyan lehetőségekre, amikor - legalább valamekkora mértékben - biztosítva van a közeggel való igazi találkozás lehetősége. Mert a világ egyszerre kicsi és nagy, és borzasztóan jó látni, hogy még vannak olyan helyek, ahol nem az folyik a csapból, ami Európában. Nem mintha az európai csapvíz ihatatlan lenne (miközben a brazíliai tényleg az :-), ám abban egész biztos vagyok, hogy a Föld azt, hogy mindenütt ugyanúgy gondolkodjunk, ugyanúgy éljünk, ugyanúgy lássuk el magunkat és egymást, ugyanazokat a szemléleteket és ugyanazokat a stratégiákat alkalmazzuk a túlélésre, szóval azt, hogy végképp elveszítsük azt a természetes diverzitást, sokszínűséget, amelynek az elpusztításához a globalizáció előretörésével vészesen közel kerültünk, nem bírná ki, mint ahogy mi magunk, a mi személyes életünk is beleroppan abba, ha valamelyik összetevője felhangosodik, hogy a többit leüvöltse. Már régebben is azt gondoltam, hogy az ember egyik legfejletlenebb, de mégis egyik legszükségesebb érzéke az egyensúly érzék, amelynek tudatos gyakorlással való fejlesztését egyre fontosabbnak látom. Ugyanis továbbra is azt érzem, hogy a körülöttünk megfigyelhető borulások belőlünk magunkból vetülnek ki, a mi kis belső borulásaink összeadódása teszi ki, okozza azokat a nagy zavarokat, amelyek körülöttünk megfigyelhetőek. Egyszerűen nincs rájuk más magyarázat, legalábbis nekem még nem sikerült más elfogadható magyarázatot hallanom senkitől, csak hamukát (igaz, azt bőven)
Szóval itthon vagyok, megtértem az óperenciás tengeren túlról, és kész vagyok boldogan szolgálni életem hátralévő részének minden percével nem a céget, ahol dolgozom, nem az országomat, amelyik megtanított beszélni, nem Európát, amely a kultúrát adta hozzá, hanem (miközben tudom, hogy ezek mind fontosak) azt a rendet, vagy akinek jobban tetszik azt a mindenek felett létező és mindent magában foglaló személyt (egyébként szerintem nem lehet a rend mögött nem észrevenni a személyt is, de az csak magánvélemény), akitől ez az egész úgy ahogy, a maga teljességében, a maga elképesztő gazdagságában, a maga felmérhetetlenül, érthetetlenül nagy összetettségében, mélységében és magasságában létezik, és fejlődik, és kibontakozik az idők kezdete óta és egészen az idők végezetéig, azt a rendet (vagy akinek jobban tetszik, azt a személyt), aki az én életemet és az én fejlődésemet is összetartja, és aki nélkül egyetlen másodperc alatt elpusztulna minden, illetve létre se jött volna soha, hiszen az (ő) a lét maga...
Szeretnélek értesíteni Benneteket, hogy vasárnap este elindultam Rio de Janeiróból, tegnap este pedig kisebb, de igazából említésre sem méltó utazási viszontagságok után szerencsésen hazaértem Nyíregyházára. Azonban sem az utazásom, sem a blogom nem zárult le ezzel, mert egyelőre feldolgozhatatlannak tűnő mennyiségű élmény lapul a "bőröndömben" és fénykép a telefonom memóriájában. Azoknak, akik képzeletben elkísértek, visszajeleztek, vagy csak egyszerűen gondoltak rám, nagy köszönet, sokan voltak, és sokat tettek hozzá ahhoz, hogy életem eddigi legizgalmasabb utazását éljem át. Én tudom, hogy ilyet nem lehet mondani, meg azt is tudom, hogy az interkontinentális repülőjáratok mennyire szennyezik a levegőt, de mégis arra buzdítalak Benneteket, hogy ha bárkinek közületek bármilyen lehetősége adódik arra, hogy eljusson valamelyik egzotikus földrészre, akkor ne hagyja ki. Nem turista útra gondolok (mert az kütye-füle, illetve legfeljebb a hátizsákos változat hasznosulhat érdemben, a többi egyenesen gusztustalan), hanem olyan lehetőségekre, amikor - legalább valamekkora mértékben - biztosítva van a közeggel való igazi találkozás lehetősége. Mert a világ egyszerre kicsi és nagy, és borzasztóan jó látni, hogy még vannak olyan helyek, ahol nem az folyik a csapból, ami Európában. Nem mintha az európai csapvíz ihatatlan lenne (miközben a brazíliai tényleg az :-), ám abban egész biztos vagyok, hogy a Föld azt, hogy mindenütt ugyanúgy gondolkodjunk, ugyanúgy éljünk, ugyanúgy lássuk el magunkat és egymást, ugyanazokat a szemléleteket és ugyanazokat a stratégiákat alkalmazzuk a túlélésre, szóval azt, hogy végképp elveszítsük azt a természetes diverzitást, sokszínűséget, amelynek az elpusztításához a globalizáció előretörésével vészesen közel kerültünk, nem bírná ki, mint ahogy mi magunk, a mi személyes életünk is beleroppan abba, ha valamelyik összetevője felhangosodik, hogy a többit leüvöltse. Már régebben is azt gondoltam, hogy az ember egyik legfejletlenebb, de mégis egyik legszükségesebb érzéke az egyensúly érzék, amelynek tudatos gyakorlással való fejlesztését egyre fontosabbnak látom. Ugyanis továbbra is azt érzem, hogy a körülöttünk megfigyelhető borulások belőlünk magunkból vetülnek ki, a mi kis belső borulásaink összeadódása teszi ki, okozza azokat a nagy zavarokat, amelyek körülöttünk megfigyelhetőek. Egyszerűen nincs rájuk más magyarázat, legalábbis nekem még nem sikerült más elfogadható magyarázatot hallanom senkitől, csak hamukát (igaz, azt bőven)
Szóval itthon vagyok, megtértem az óperenciás tengeren túlról, és kész vagyok boldogan szolgálni életem hátralévő részének minden percével nem a céget, ahol dolgozom, nem az országomat, amelyik megtanított beszélni, nem Európát, amely a kultúrát adta hozzá, hanem (miközben tudom, hogy ezek mind fontosak) azt a rendet, vagy akinek jobban tetszik azt a mindenek felett létező és mindent magában foglaló személyt (egyébként szerintem nem lehet a rend mögött nem észrevenni a személyt is, de az csak magánvélemény), akitől ez az egész úgy ahogy, a maga teljességében, a maga elképesztő gazdagságában, a maga felmérhetetlenül, érthetetlenül nagy összetettségében, mélységében és magasságában létezik, és fejlődik, és kibontakozik az idők kezdete óta és egészen az idők végezetéig, azt a rendet (vagy akinek jobban tetszik, azt a személyt), aki az én életemet és az én fejlődésemet is összetartja, és aki nélkül egyetlen másodperc alatt elpusztulna minden, illetve létre se jött volna soha, hiszen az (ő) a lét maga...
2017- január 29.
Készletszerkezet az óperenciás tengeren innen és túl
Brazíliába egy gumiabroncsot gyártó cég kereskedelmi raktárában van 300 féle személyautó abroncs miközben egy ugyanilyen szerepű európai raktárban van belőlük 2000 Emiatt Brazíliában fele akkora raktárfelület kell egy személyautó abroncs tárolására mint Európában Brazíliában az autók ugyanarra szolgálnak mint Európában vagyis eljutni A-ból B-be és ezt a célt ugyanúgy teljesítik mint az európai autók illetve csak hajszálnyival pár apró kényelmi funkcióban maradnak el tőlük Azért a hajszálnyiért fizetünk mi kétszer annyit mint ők Íme egy eklatáns példa arra h hova távolodtunk a realitásoktól és arra h mi és miért fog nagyon hamar teljesen finanszírozhatatlanná válni Európában Íme egy példa arra h mért fogunk csatát teret veszteni az összes többi kontinenssel szemben Lehet imádni a fejlett technológiát de azért nem ártana leszögezni h eszetlenül sokat költünk olyan dolgokra amelyek az életminőségünkön pár százalékot javítanak csupán és erre hamarosan nem lesz erőforrás vagyis ha úgy folytatjuk ahogy eddig haladtunk az egész rendszer össze fog omlani Megjegyzem már recseg...
Brazíliába egy gumiabroncsot gyártó cég kereskedelmi raktárában van 300 féle személyautó abroncs miközben egy ugyanilyen szerepű európai raktárban van belőlük 2000 Emiatt Brazíliában fele akkora raktárfelület kell egy személyautó abroncs tárolására mint Európában Brazíliában az autók ugyanarra szolgálnak mint Európában vagyis eljutni A-ból B-be és ezt a célt ugyanúgy teljesítik mint az európai autók illetve csak hajszálnyival pár apró kényelmi funkcióban maradnak el tőlük Azért a hajszálnyiért fizetünk mi kétszer annyit mint ők Íme egy eklatáns példa arra h hova távolodtunk a realitásoktól és arra h mi és miért fog nagyon hamar teljesen finanszírozhatatlanná válni Európában Íme egy példa arra h mért fogunk csatát teret veszteni az összes többi kontinenssel szemben Lehet imádni a fejlett technológiát de azért nem ártana leszögezni h eszetlenül sokat költünk olyan dolgokra amelyek az életminőségünkön pár százalékot javítanak csupán és erre hamarosan nem lesz erőforrás vagyis ha úgy folytatjuk ahogy eddig haladtunk az egész rendszer össze fog omlani Megjegyzem már recseg...
2017. január 27.
Finitó (levélrészlet)
Egy félórája eljöttem az irodából, ami azt jelenti, hogy a brazil utazásom munka része véget ért. Maradt egy utolsó egész és még egy félnap Rióra, ami egyébként csak véletlenül alakult így, mert tulajdonképpen holnap már mehetnék haza, de azért nem bánom, hogy mégse kell máris. Nem akarom túlfényezni magam, de az álszerénység rettenetes mocskába se szeretnék fetrengeni, vagyis mindent összevetve azt kell mondanom, hogy a küldetést tökéletesen végeztem el, ennél jobban nem sikerülhetett volna, sőt már ez is gyanús egy kicsit. Persze, hogy ebből az egészből lesz-e valami kézzelfogható eredménye a brazil partnercégnek, azt nem tudom, de a többi már nagy részben az itteni vezetőkön múlik, illetve azon, hogy mennyire veszik komolyan a javaslataimat. Ami nem a munka, arról a blog sokat elárul, hatások ezrei értek, köztük jó pár felkavaró is, annak ellenére, hogy itt nem kellett elszenvednem semmilyen konkrét inzultust, sőt az emberek többsége végtelenül barátságos volt hozzám. A hatások egyébként sok irányból jöttek, főleg innen, helyből, de közben történt egy buszbaleset, ami eléggé letaglózott, és kellett olvasni a híreket Trump bácsi első ügyes-bajos dolgairól, ami meg még annál is jobban. Ezek bizonyára akkor is megviseltek volna, ha nem itt vagyok, de a levegőváltozás sokat rátett a kissé amúgy is felfokozott érzékenységemre. Így aztán azt hiszem, hogy tényleg nem lehet úgy visszamenni innen, ahogy idejöttem, vagyis biztos vagyok abban, hogy ez a kis kiruccanás mély nyomot fog hagyni rajtam. Ja, és persze ott van még a legnagyobb kérdés, a királylányról szóló, hiszen az óperenciás tengeren túli utazás minden tisztességes mesében menyegzőbe torkollik.
Nem tudom, hogy ki mit, illetve mennyit értett meg a soraimból, de azt hiszem, ez teljesen mellékes, illetve nem hiszem, hogy ezzel kéne sokat foglalkoznom, sőt azt hiszem, hogy direktben foglalkozni még Nektek sem kell vele. Az impulzusok záporoznak, mint a nagy hadron ütköztetőben a részecskék, és hogy melyik kit mikor és hogyan talál meg (Toldi malomköve is egy impulzus volt annak idején), azt csak a Jóisten tudja. Én most már egyre kevésbé akarok másmilyen lenni, mint amilyen vagyok, és remélem, hogy a Ti törekvésetek sem tér el nagyon az enyémtől. Ami alatt nem azt értem, hogy mindenki úgy jó, ahogy éppen kinéz, hanem azt, hogy mindenki akkor lesz jó, ha levakarja magáról az összes koszt, amit rákentek a századok. Hogy ez a levakarás mekkora munka, abba lassan kezdek belelátni, azt hiszem, egy élet éppen elég rá, igaz, csak jó esetben, illetve csak akkor, ha tényleg az ideálisat feltételezzük, ami nem biztos, hogy létezik, viszont attól még törekedni kell rá. Most búcsúzom, mert már egy hete elhatároztam, hogy az utolsó munkanapom estéjén meg fogok fürdeni az Atlanti óceánban, amely 50 méterre van a szállodám bejáratától, úgy értem a víz, mert a homokos part széle csak öt. Ezt azért írom, mert nagyon szeretném, ha egy kicsit irigykednétek, kérlek, írjátok meg, hogy sikerült-e kiváltanom Bennetek ezt a reakciót!
Mindenkit üdvözlök Brazíliából, Hajrá Magyarország, hazavágjuk a világot, vagy a világ vág haza minket, még nem tudom, de ha az utóbbi, arról nem a világ fog tenni, és nem Trump, még csak nem is Orbán Viktor, hanem mind a 10 millió magyar (beleértve nem utolsó sorban magamat is), aki most csak sápítozik, hogy jaj, és vagy azzal a tévképzettel eteti a lelki nyugalmát, hogy a sült galamb majd lepottyan az égből, vagy azzal az elég naiv, sőt egyre nevetségesebb ideával nyomul, hogy az egyetlen teendő a gonosz emberek elzavarása a hatalomból (hisz világosan látszik, hogy utóbbiak túl sokan vannak ahhoz, hogy mindegyiküknek lehessen helyet találni másutt), ahelyett, hogy összeszedné magát és egy kicsit elkezdene szembenézni a történések valódi üzenetével, illetve azzal, hogy azok milyen rendű kihívásokat támasztanak vele szemben. Persze, ezt csak mellékesen említem meg, mondjuk úgy, hogy tréfa gyanánt, hiszen, ahogy céloztam is rá halványan, meg ahogy az egyik legkedvesebb volt kollégám meg is fogalmazta, mindenki a maga életének a pogácsa. Ennél bölcsebb mondást keveset hallottam eddig...
2017. január 25.
Nagy utazásom a végéhez közeledik, és ha úgy fog befejeződni is, ahogy eddig telt, akkor semmi kívánni valót nem fog maga után hagyni. Kezdek szintéziseket vonni a munka frontján, meg máshol is. Szombaton meglátogattam a füvészkertet, és körbejártam a lagúnát, vasárnapra pedig az őserdőt szerettem volna felderíteni, de ott felsültem, mert kiderült, hogy magántulajdonban van, legalábbis az a része, amelyik az első félóra után az utamba került, sőt a tábla - a nagyobb nyomaték kedvéért - még a szolgálatban lévő rottweilerekre is apellált, ami nyilván blöff volt, viszont engem elriasztott mégis. Ennek ellenére nem bántam meg a kitérőt, főleg azért nem, mert amíg odáig eljutottam, át kellett iránytaxiznom egy favelán. amely elképesztő élmény volt. El kell képzelni egy hegyre felvezető, gyalog alig járható meredekségű átlag 3,5 méter széles utcát, amelyen hömpölyög a nép a motorosok, az autók és a különböző méretű autónál nagyobb, de sokszor azért elég kétes műszaki állapotú járművek százai közt, sőt néha még egy BKV szintű busz is feltűnik, na, azok aztán végképp nem tudtak előbbre jutni a zsebkendőnyi területeken. Én egy minibuszban ültem, amely váltakozva 0, 1, 3 és 5 km/h-s sebességgel haladt, mert ennél gyorsabban az adott forgalmi körülmények közt képtelen lett volna, egyébként nagyon hangulatos volt az egész, már csak attól is, hogy a busz összes többi utasa egyáltalán nem értette, hogy hogyan kerültem közéjük (teljesen én se), viszont ennek ellenére nagyon barátságosak voltak velem. Ismét az volt a benyomásom, hogy egy ilyen lakókörzetet nyomornegyednek bélyegezni rettenetes szűklátókörűségre vallana. Azon a járhatatlanul zsúfolt utcán ugyanis nagyon normális élet zajlott, boltok, bárok, sőt kisebb éttermek is nyitva voltak, és a lakóházak közt is akadt kifejezetten igényes kialakítású. Viszont azt azért gondolom, hogy egész különleges módon kell szocializálódnia annak, aki egy ilyen lakókörzetben néhány félóránál többet el akar tölteni. Maradjunk annyiban, hogy ez nem az én világom, de ugyanakkor vonz mégis, annyira sajátos, és annyira élő, lüktető, eleven minden, ami ott történik, hogy azt el sem lehet mondani. Az egyik lakó éppen egy felfújható műanyagcsónakot öblögetett a slagjával az út kellős közepén, amikor megérkeztünk elé, de nem lett semmi baj belőle, mert kicsit arrébb húzódott, sőt még a buszba is belocsolt, hogy az utasok lehűljenek kicsit. Aztán valamivel arrébb kiszállt a sofőr a buszból, de csak azért, mert valamelyik komája szerzett egy bluetooth-os hangszórót a mobiltelefonjához, na attól kezdve volt zenei aláfestés is. Az egész teljességgel leírhatatlan, és az európai ember számára már a szürrealizmus határát súrolja. Egyrészt mindenki állandó mozgásban van, másrészt abban a három centi távolságban, amelyben ezek az emberek egymástól élnek, senki még csak meg se próbál védműveket felépíteni maga köré, mert tudja, hogy úgyis teljesen reménytelen lenne ilyesmivel kísérletezni. Szóval nem tudom, ez a dolog még nincs befejezve bennem, sőt még megértve se. Lehet, sőt valószínű, hogy nem is lesz soha. Nagyon különbözőek vagyunk, és nagyon sokféleképpen lehet élni, és ne dőlj be azoknak, akik a szöges ellenkezőjét állítják!
2017. január 21.
Ideje megint egy kicsit komolyabbra fordítani a szót. Azt gondolom, hogy élete során legalább egyszer mindenkinek el kéne jutnia az óperenciás tengeren túlra, és ezzel a kifejezéssel most azokra a helyekre célzok, amelyek még megőriztek valamit Európához képesti másságukból. Egyébként Brazíliának az a része, ahol eddig megfordultam, nem eklatáns példa erre, Rio sok szempontból lehetne egy európai megapolisz is, de valami azért már itt is érződik. A különbséget, úgy értem a lényegi különbséget nem könnyű megfogalmazni. Ha azt mondanám, hogy a nagy szegénység és a nagy gazdagság együttélése, akkor valószínűleg nem a legfontosabb dolgot említeném, egyébként ilyen van Európában is, illetve éppen most kezd kialakulni egy, valószínű, hogy még az itteninél is fájóbb szakadék. (Brazíliában legalább meleg van, tehát nem fagy meg senki.) Az már egy kicsit ütősebb különbség, hogy itt a szegénység sokkal könnyebben vállalható, mint a otthon. Tegnap este elautópályáztam pár favela mellett, és bámészkodás közben azt állapítottam meg, hogy ha ilyen körülmények közé kerülnék, én sem tudnék többet kihozni az életemből annál, mint amennyit ők kihoznak. Ezekben a favelákban ugyanis van remény, van kreativitás, van élet még akkor is, ha kívülről elég nyomorúságosnak tűnnek. És akkor felteszem magamnak a kérdést, hogy ha az, aki ilyen körülmények között felnőve képes nagyon tisztességesen talpon maradni, akkor mennyit vár az élet mondjuk tőlem, akit nagyságrendekkel több élmény ért, és akinek nagyságrendekkel több lehetősége lehetne arra, hogy valamit vissza is termeljen a környezetébe abból, amit kapott. Ezek az emberek az ő kis életben maradásukkal már letettek valamit az asztalra. És én? Velem szemben is a puszta életben maradás az egyetlen elvárás?
Egyre inkább az az érzésem, hogy a mesékben ez az "óperenciás tengeren is túl" kifejezés nagyon ül. Ez az utazásom csak megerősít abban, ami például Dorka lányomat is állandóan foglalkoztatja, ha nem is akkora erővel, mint engem, hisz ő fiatal, és sok minden még vár rá, sok mindenen kell még keresztül mennie, hogy elérjen oda, ahol most én vagyok. Abban erősít meg, hogy mi Európában még mindig egy igen kis nyílásszögű vizualitással tekintünk magunkra, egymásra, illetve a lét egészére, és abból a vizualitásból nagyon fontos szempontok maradnak ki, aminek aztán meg is vannak az épp elég súlyos következményei. Nem hiszem, hogy jól fogja meg a dolgokat az, aki Európa több fronton is zajló gyengülésének okait politikai vagy gazdasági tényezőkre vezeti vissza. Én ezt az okot inkább abban látom, hogy Európa az idők folyamán felépített és szentesített egy csomó olyan dolgot, amely az ember, mint szellemi lény belső valóságával tökéletesen összeegyeztethetetlen, és az így kialakuló virtualitásokban bizonyos szellemi energiák egyszerűen képtelen működni. Egész pontosan azok a szellemi energiák, amelyek Szíriában, Afrikában, Ázsiában és Brazíliában is működnek, és életben tartják például a menekülteket, meg a világ népességének nagyobb hányadát képező szegény emberek milliárdjait. Azt hiszem, hogy velük szemben mi, ha tótágast állunk, akkor is örök elmaradásban leszünk. Soha nem fogjuk mobilizálni magunkban azt az erőt, amelytől ezek az emberek nap mint nap képesek életben maradni. Életintenzitásunk soha még csak meg sem fogja közelíteni az övékét. Mindig azt hallom, hogy segítenünk kell azokon, akik a nyomorban élnek, hát én most már inkább azt mondanám, hogy engedni kéne, hogy ők segítsenek rajtunk.
Nem tudok most erről többet írni, mert a bennem uralkodó európai turista ma még szeretné meglátogatni a riói botanikus kertet, tehát kezdenem kell a napot, de azt felejtsük el, hogy a kultúránk meg a fejlett technológiánk miatt mi emberileg megvalósultabbak lennénk bárkinél is. Mert ez egy akkora lódítás, amelynél nagyobbat elképzelni se nagyon lehet, és amíg ebben az álomban ringatjuk magunkat, addig be vagyunk zárva egy háromszor három méteres várudvarba, ahol nem fog történni velünk semmi. El kell menni az óperenciás tengeren túlra, vagyis le kell menni kutyába, és aztán onnan felállva, illetve hazatérve folyamatosan kell gondolkodni azon, hogy ezután hogyan kecmereghetnék ki egy kicsit azokból a hazugságokból, amelyekben eddig éltem. Valószínűleg nem lesz egyszerű ez a gondolkodás, sőt valószínű, hogy mellesleg nagyon fájdalmas is lesz, de akkor sem érzem elkerülhetőnek...
Egyre inkább az az érzésem, hogy a mesékben ez az "óperenciás tengeren is túl" kifejezés nagyon ül. Ez az utazásom csak megerősít abban, ami például Dorka lányomat is állandóan foglalkoztatja, ha nem is akkora erővel, mint engem, hisz ő fiatal, és sok minden még vár rá, sok mindenen kell még keresztül mennie, hogy elérjen oda, ahol most én vagyok. Abban erősít meg, hogy mi Európában még mindig egy igen kis nyílásszögű vizualitással tekintünk magunkra, egymásra, illetve a lét egészére, és abból a vizualitásból nagyon fontos szempontok maradnak ki, aminek aztán meg is vannak az épp elég súlyos következményei. Nem hiszem, hogy jól fogja meg a dolgokat az, aki Európa több fronton is zajló gyengülésének okait politikai vagy gazdasági tényezőkre vezeti vissza. Én ezt az okot inkább abban látom, hogy Európa az idők folyamán felépített és szentesített egy csomó olyan dolgot, amely az ember, mint szellemi lény belső valóságával tökéletesen összeegyeztethetetlen, és az így kialakuló virtualitásokban bizonyos szellemi energiák egyszerűen képtelen működni. Egész pontosan azok a szellemi energiák, amelyek Szíriában, Afrikában, Ázsiában és Brazíliában is működnek, és életben tartják például a menekülteket, meg a világ népességének nagyobb hányadát képező szegény emberek milliárdjait. Azt hiszem, hogy velük szemben mi, ha tótágast állunk, akkor is örök elmaradásban leszünk. Soha nem fogjuk mobilizálni magunkban azt az erőt, amelytől ezek az emberek nap mint nap képesek életben maradni. Életintenzitásunk soha még csak meg sem fogja közelíteni az övékét. Mindig azt hallom, hogy segítenünk kell azokon, akik a nyomorban élnek, hát én most már inkább azt mondanám, hogy engedni kéne, hogy ők segítsenek rajtunk.
Nem tudok most erről többet írni, mert a bennem uralkodó európai turista ma még szeretné meglátogatni a riói botanikus kertet, tehát kezdenem kell a napot, de azt felejtsük el, hogy a kultúránk meg a fejlett technológiánk miatt mi emberileg megvalósultabbak lennénk bárkinél is. Mert ez egy akkora lódítás, amelynél nagyobbat elképzelni se nagyon lehet, és amíg ebben az álomban ringatjuk magunkat, addig be vagyunk zárva egy háromszor három méteres várudvarba, ahol nem fog történni velünk semmi. El kell menni az óperenciás tengeren túlra, vagyis le kell menni kutyába, és aztán onnan felállva, illetve hazatérve folyamatosan kell gondolkodni azon, hogy ezután hogyan kecmereghetnék ki egy kicsit azokból a hazugságokból, amelyekben eddig éltem. Valószínűleg nem lesz egyszerű ez a gondolkodás, sőt valószínű, hogy mellesleg nagyon fájdalmas is lesz, de akkor sem érzem elkerülhetőnek...
2017. január 20.
Jött egy hidegfront ma már fáztam is igaz csak az irodában mert nem jöttünk rá h hogyan lehet kikapcsolni a légkondit (A vége az lett h nyitva hagytuk az ajtót) A városkában a hegyek közt viszont ahol lakom pont a legjobb időjárás jött létre mely így hangzik: 23 fok és magas páratartalom Ennél jobb kombináció nem létezik aki nem hiszi próbálja ki vagyis jöjjön el ide és meg fogja látni...
2017. január 19.
Mielőtt tovább folytatnám az élmények felsorolását, tennem kell egy helyreigazítást, ugyanis az a strand, amelyet első nap annyira leszóltam, nem a Copacabana volt, hanem egy másik, egy kevésbé híres, és most, hogy a hétvégén az igazira elvetődve felismertem a tévedésemet, azt kell mondanom, hogy a hírnév azért megalapozottabb, mint elsőre tűnt, mert a Copacabana nem csak tájilag néz ki jobban (sokkal szélesebb a homokos sáv), hanem az infrastruktúrája is igényesebb, például sűrűbben követik egymást az egész kulturált köz WC-k, de az étel és az ital bevitelének a lehetőségei is sokkal jobbak, nagy nehezen még egy olyan teraszt is találtam, ahová jól esett leülni egy sörre.
Azóta egyébként rövid búcsút intettem Riónak, és elindultam felfedezni Brazília hegyes-völgyes, zavaróan zöld, tengerparttól távolabb eső tájait. Most éppen egy kis ékszerdoboz turista centrum városkában húzom meg magam, ahol rettenetes körülmények között kell dolgoznom, hogy mennyire, azt az alábbi két kép jól mutatja.
És ha már belekezdtem, mutatok két képet a szálloda parkjából is, mind a kettő arról árulkodik, hogy nagyon rossz nekem itt lenni...
Még szerencse, hogy a közelben van egy csoki üzem, vagyis ha végleg elszomorodnék, azért lenne hová menekülni.
És a végére hagytam a slussz poént, itt a csokoládét valaki a gondolatában összekapcsolta a karácsonnyal, a karácsonyt a télapóval, annak is a lapföldi változatával, amiből egy elég érdekes imitáció pattant ki, pár finn hangulatú házat építettek fel, illetve egy kicsit úgy tesznek, mintha lenne lövésük Finnországról, és ez egy cseppet azért muris a pálmaerdők kellős közepén, de végül is miért ne?!
Azóta egyébként rövid búcsút intettem Riónak, és elindultam felfedezni Brazília hegyes-völgyes, zavaróan zöld, tengerparttól távolabb eső tájait. Most éppen egy kis ékszerdoboz turista centrum városkában húzom meg magam, ahol rettenetes körülmények között kell dolgoznom, hogy mennyire, azt az alábbi két kép jól mutatja.
És ha már belekezdtem, mutatok két képet a szálloda parkjából is, mind a kettő arról árulkodik, hogy nagyon rossz nekem itt lenni...
Még szerencse, hogy a közelben van egy csoki üzem, vagyis ha végleg elszomorodnék, azért lenne hová menekülni.
És a végére hagytam a slussz poént, itt a csokoládét valaki a gondolatában összekapcsolta a karácsonnyal, a karácsonyt a télapóval, annak is a lapföldi változatával, amiből egy elég érdekes imitáció pattant ki, pár finn hangulatú házat építettek fel, illetve egy kicsit úgy tesznek, mintha lenne lövésük Finnországról, és ez egy cseppet azért muris a pálmaerdők kellős közepén, de végül is miért ne?!
2017. január 18.
Elmentem ma a Casa da Picanha-ba picanhat enni mert a vendéglátom azt mondta h annál jobb brazil étel sehol sincs Valószínűleg igaza van ugyanis a 450 grammos húst (amikor megláttam azt hittem menten meghalok) a bőséges körettel kb 10 perc alatt sikerült betáplálnom leginkább ebből gondolom h nagyon rossz azért nem lehetett Ittam hozzá két sört az is legurult könnyen és a végén még megkockáztattam egy 20 reia-s édességet is mondván h ha már ilyen jól belejöttem az evésbe nem kéne veszendőbe hagyni a desszertet sem Így aztán sikerült létrehoznom egy kb 12 ezer forintos vacsora számlát de nem bánom hisz az ember nem eheti minden este a világ legjobb brazil ételét...
2017. január 16.
Végre sikerült vidéken maradni éjszakára, és itt nagyon jó. Van egy klub a céges szálló mellett, ahol lényegében mindent lehet csinálni. Azt hiszem a dolgozók jöhetnek ide főleg, pingpongozhatnak, biliárdozhatnak, van úszómedence, tenisz pálya, futball pálya, az utóbbi körül kiválóan lehet futni, ezt én magam is kipróbáltam, vagyis nem a levegőbe beszélek, ráadásul zuhogó esőben, ami itt egészen más feeling, mint odahaza, hiszen ha itt elkezd esni az eső, akkor az embernek nem az a gondolata támad, hogy jaj, hová kéne behúzódnia előle, hanem az, hogy menjünk ki máris, és ázzunk el bőrig végre. Az egyik villanyoszlop ugyan folyamatosan tüzelt az állandó rövidzárlattól, amely bizonyára az eső hatására keletkezett, de bemértem, és arra a következtetésre jutottam, hogy rám nézve nem veszélyes a tűzijátéka, mert a futópályát jó 10 méter választja el attól a járdától, ahová a szikrák hullnak. Utána megittam két üveg sört, és ettem egy teljesen elfogadható főételt is, tenyeres-talpas nagyon szerethető Ursula néni szolgált ki a lepukkant éttermi díszletek között, kapott is érte 5 reia borra valót, hadd mosolyogjon! Hát, mosolygott is, hisz a 30 reia-s számlához képest az már majdnem 20%-ot jelentett.
2017. január 15.
Egy dolgot el kell árulnom, amelyre a finomabb lelkületűek, illetve a figyelmesebb és a korábbi blogjaimat is látogató olvasóim talán rá is éreztek már, ez az út eléggé az égből pottyant, és ami még fontosabb, én sem fogom fel másként. Akik ismernek egy kicsit, tudják, hogy elég sok minden változik, alakul át bennem az utóbbi időben, és valóban, az elmúlt jó pár évemet leginkább egy megkésett férfibeavatásnak érzem, pont olyannak, amilyenen a mesebeli királyfik (vagy éppen az arra kiválasztott szegény legények) esnek át, amikor megtetszik nekik egy királylány, de nem lehet az övék azonnal, mert előbb le kell győzniük a sárkányt például, vagy el kell menniük az óperenciás tengeren túlra is valamilyen csodálatos és nagyszerű varázserőért. Pont olyan beavatásnak, amely számos "primitívebb" kultúrának egészen természetes része volt, viszont amelyet rendkívüli ipari fejlődést mutató, ám összességében igen csak a materiális értékekre hajazó civilizációnk lényegében eltüntetett a föld színéről. És azzal együtt eltüntette a férfi erőt, sőt a férfi kibontakozásának esélyét is. Mert az a férfi, aki a félelmeivel, a nyámnyilaságaival, a szerencsétlenségével való szembesülést elkerüli, és az "azok ellenében is lehet tovább menni" érzést nem tapasztalja meg saját magán egész plasztikusan, vagyis aki a benne lakó sárkány legyőzésének lépcsőit nem járja végig, lehet okos, művelt, kreatív, vallásos, létrehozhat bámulatos műalkotásokat, de szellemi lénnyé, hőssé, vagyis azzá, akinek a sors leginkább szánta őt, nem tud válni. Kétezer éves civilizációnkból úgy hiányzik ez a tapasztalat, és az a személyiségfejlődés, amelyet ez a tapasztalat tudna kiváltani, hogy azt el sem lehet mondani. Például azért, mert férfi nélkül nő sincs, hozzáteszem, hogy az utóbbi jelenség szintén egész eklatánsan bemutatkozik szinte mindenütt. Meg ennek a két hiánynak az összes következménye is...
Az én történetem is elég mesebeli (egyébként a jobban informáltak tudják, hogy mellesleg van benne egy királylány is), és fogalmam sincs, hogy mivé fog fejlődni, hiszen ha lenne, akkor nyilván csalnék. Viszont amikor kiderült, hogy el kell mennem Brazíliába dolgozni néhány hétre, akkor nekem nem az ugrott be, hogy majd lehet strandolni meg kókusztejet szürcsölni a parton, és az milyen jó lesz, hanem az, hogy talán ez az út lesz a pont az "i" betűn, hiszen az óperenciás tengeren túl eddig még soha nem voltam, de most valaki valahogy mégis kikavarta nekem, hogy legyek. Ezt csak azért írom le, mert enélkül semmit nem lehet megérteni abból, hogy mért vagyok én itt, és abból sem, hogy mi jelent nekem ez az egész. Írhatok én a munkámról, a szép élményeimről, a különböző kalandjaimról, de ha csak ezekről írnék, akkor pont a lényegről nem írnék semmit. Ha olvassátok soraimat, kérlek Benneteket, hogy leginkább azt a lényeget olvassátok ki belőle, amelyre fentebb próbáltam célozni!
Na, ennyi volt a szellemi háttér, több ilyen nem lesz ebben a blogban, megígérem de ennyi kellett, hogy meg lehessen érteni a többit. Hajrá!
Az én történetem is elég mesebeli (egyébként a jobban informáltak tudják, hogy mellesleg van benne egy királylány is), és fogalmam sincs, hogy mivé fog fejlődni, hiszen ha lenne, akkor nyilván csalnék. Viszont amikor kiderült, hogy el kell mennem Brazíliába dolgozni néhány hétre, akkor nekem nem az ugrott be, hogy majd lehet strandolni meg kókusztejet szürcsölni a parton, és az milyen jó lesz, hanem az, hogy talán ez az út lesz a pont az "i" betűn, hiszen az óperenciás tengeren túl eddig még soha nem voltam, de most valaki valahogy mégis kikavarta nekem, hogy legyek. Ezt csak azért írom le, mert enélkül semmit nem lehet megérteni abból, hogy mért vagyok én itt, és abból sem, hogy mi jelent nekem ez az egész. Írhatok én a munkámról, a szép élményeimről, a különböző kalandjaimról, de ha csak ezekről írnék, akkor pont a lényegről nem írnék semmit. Ha olvassátok soraimat, kérlek Benneteket, hogy leginkább azt a lényeget olvassátok ki belőle, amelyre fentebb próbáltam célozni!
Na, ennyi volt a szellemi háttér, több ilyen nem lesz ebben a blogban, megígérem de ennyi kellett, hogy meg lehessen érteni a többit. Hajrá!
Képek 1.
 |
| Egy pálmafa a százmillió közül |
 |
| Elhatároztam, hogy fellanovkázom a cukorsüveg tetejére |
 |
| A középső állomásról a csúcsra esik a tekintet |
 |
| Rio de Janiero Yacht Klubja a középső állomásról |
 |
| Rio de Janiero Yacht Klubja egy emelettel feljebbről |
 |
| A Copacabana a cukorsüveg tetejéről |
 |
| Ilyen makik rohangálnak tömegestül a cukorsüvegen, illetve az ott burjánzó trópusi erdő indián húzódzkodnak főleg |
 |
| Strand a cukorsüveg lábánál |
 |
| Ugyanaz a strand félig szemből |
 |
| Copacabana és a feeling |
 |
| Végre találtam egy teraszt, ahol nyugodtan megihattam egy üveg sört, illetve kettőt egymás után, mert egy csak 2,75 dl volt. Hát, elég furcsa sörűrmérték! |
 |
| Ez a rettenetes felirat a metró kocsiban olvasható: Do not sit on the floor - persons who infringe the rules will be asked to leave the subway and may be arrested |
 |
| És még egy érdekesség szintén a metrón, kocsi kizárólag nők számára a csúcsforgalomban. Kizárólag férfiak számára fenntartott kocsit viszont nem találtam. Szerintem ez nemi diszkrimináció! |
2017. január 13.
Taxizom, van egy kis időm, kihasználom. (Itt egyébként annyi taxi van, mint égen a csillag. Nem kerül semmivel se kevesebbe, mint Magyarországon, mégis nagyon népszerű közlekedési eszköz, jövő héten például az ide 400 kilométerre fekvő Itatiaia-ba is taxival megyünk majd. Mondjuk, nem én találtam ki ezt a zseniális ötletet, és a számlát se én fogom kifizetni szerencsére...
Azt hiszem, a logisztikai szervezőket pont úgy kéne vizsgáztatni, ahogy én itt dolgozom. Adni kéne nekik egy raktárat, és három napot, hogy találják ki, min lehetne, illetve kéne javítani. Ez egy teljesen ismeretlen raktárban, ahol az ember semmit sem ismer a körülményekből, elég nagy kihívás, nekem most pont ezt kell elvégeznem összesen 4 különböző helyen. Az elsőt jól abszolváltam, úgy érzem, de arra jutott a legtöbb idő, és lassan el kell kezdeni a készülést a másik háromra, viszont közben lesz egy hétvége is, amelyet részben vagy egészben el fogok turistáskodni. Rio gyönyörű természeti környezetben fekszik, de nagyon sok "hanyatt esek tőle, mert olyan szép" katedrálisa, illetve építészeti emléke nincs, viszont a cukorsüveget és a Krisztus szobrot azért nem fogom kihagyni. Azon kívül kell vennem hűtőmágnest, mert azt többen kérték, viszont ez nem lesz könnyű feladat, eddig ugyanis még egyet se láttam. Itt a turisták vagy nem olyan infantilisek, mint Európában, vagy infantilisek ugyan, de nem törődik senki sem az infantilizmusukkal, és nem ápolgatja bennük ezt a fogyatékosságot teljesen értelmetlen tárgyak megvételének lehetőségét kínálván fel számukra úton útfélen. Egyébként én sem vagyok az a kiköpött európai úrista, bár azt most egy kicsit azért élvezem, hogy adok 5 reia borravalót, és ettől mindenkinek fülig ér a szája. A pincér a bárban este már lesi, hogy mikor jövök sörözni meg vizezni, ugyanis nekem ez az esti menü. A reggeli a szállodában ingyen van és bőséges, az ebéd nincs ingyen, de nagyon jó (a gyáron kívül étkezünk egy helyi bodegában, de le a kalappal előttük, ott szelik a húst a nyársról, amikor kéri az ember, és mellé körethegyekből lehet lapátolni akármennyit a tányérra, mert súlyra kell fizetni az egészet egybe), ezek után a vacsit már nem mindig lihegem túl, így jött ki már többször is, hogy csak folyadék pótlásra használtam a harmadik "étkezést"...
Ezen kívül közzéteszek még egy részletet abból a levélből, melyet a munkatársaimnak küldtem:
Az élettársam (vagyis az az itteni kolléga, aki lényegében az egész munkaidő alatt velem van) egy kedves, hat gyermekes családból származó fiatalasszonyka, de tűzről pattant menyecskének még Magyarországon sem nevezném. Biztos zavarja egy kicsit, hogy fele annyira se beszél franciául, mint én (pedig én azért nem vagyok egy magas mérce), angolul meg - a javaslatát követve - nem is próbálkoztunk, de azért lassan feloldódhatna egy kicsit legalább. Ma este végül puszival váltunk el, de nem rajta múlt az se.
A szállásom fejedelmi eddig (illetve teljesen elég, ha nem is égbekiáltó luxus), mert minden nap visszamentem a városba, a strandon lévő Mercure hotelbe (a szoba ára már inkább kimagasló, de ahhoz szerencsére semmi közöm sincs). Nem így volt tervezve, a gyár mellett van egy üdülő és oktatási központ, kétszer neki is ugrottunk az oda való kiköltözésnek, de mind a kétszer vissza kellett jönni, mert éppen nem volt áram.
Rio szép, de inkább tengerpartilag, tájilag, fekvésileg és növényzetileg fog meg, mert építészetileg eddig nem találtam benne nagy csodát. Mondjuk, nem is nagyon volt időm bámészkodni, csak a megérkezésem utáni vasárnap mentem be a városközpontba, mely innen kb. 20 km-re található, talán a hétvégén sikerül eljutni ide-oda. A közeg nagyon más, mint Európában, de nehezen tudom megfogalmazni a különbségeket. Nagy szélsőségek vannak tényleg, értelmes méretű lakóház például nincs egy se, vagy favelákban laknak az emberek (az egyiket kicsit meglátogattam), ahol nem feltétlenül explicit nyomor, de iszonyatos zsúfoltság veszi körül őket, vagy akkora palotákban, hogy nem lehet ellátni az egyik sarkától a másikig. Egyelőre nem tudom megmondani, hogy Brazília szegény vagy gazdag ország, sőt, el tudom képzelni, hogy ez később se nagyon fog menni. A parton reggel mindig látok olyan embereket, akik éppen akkor kezdenek ébredezni az igazak álmából egy padon, de lehet hogy csak azért nem mentek haza, mert minek pénzt kiadni az utazásra, egyáltalán nem biztos, hogy úgy hajléktalanok, ahogy Budapesten az aluljáróban a mieink. Amikor az éjszakai minimum 30 fok, nem olyan nagy ügy a szabadban aludni egy pálmafa alatt. A közhangulat minden esetre nem rossz, nem érzem magam sem veszélyben, sem kellemetlenül, azok pedig, akikkel személyes kapcsolatba kerültem, nagyon kedvesek voltak hozzám, szinte kivétel nélkül....
Azt hiszem, a logisztikai szervezőket pont úgy kéne vizsgáztatni, ahogy én itt dolgozom. Adni kéne nekik egy raktárat, és három napot, hogy találják ki, min lehetne, illetve kéne javítani. Ez egy teljesen ismeretlen raktárban, ahol az ember semmit sem ismer a körülményekből, elég nagy kihívás, nekem most pont ezt kell elvégeznem összesen 4 különböző helyen. Az elsőt jól abszolváltam, úgy érzem, de arra jutott a legtöbb idő, és lassan el kell kezdeni a készülést a másik háromra, viszont közben lesz egy hétvége is, amelyet részben vagy egészben el fogok turistáskodni. Rio gyönyörű természeti környezetben fekszik, de nagyon sok "hanyatt esek tőle, mert olyan szép" katedrálisa, illetve építészeti emléke nincs, viszont a cukorsüveget és a Krisztus szobrot azért nem fogom kihagyni. Azon kívül kell vennem hűtőmágnest, mert azt többen kérték, viszont ez nem lesz könnyű feladat, eddig ugyanis még egyet se láttam. Itt a turisták vagy nem olyan infantilisek, mint Európában, vagy infantilisek ugyan, de nem törődik senki sem az infantilizmusukkal, és nem ápolgatja bennük ezt a fogyatékosságot teljesen értelmetlen tárgyak megvételének lehetőségét kínálván fel számukra úton útfélen. Egyébként én sem vagyok az a kiköpött európai úrista, bár azt most egy kicsit azért élvezem, hogy adok 5 reia borravalót, és ettől mindenkinek fülig ér a szája. A pincér a bárban este már lesi, hogy mikor jövök sörözni meg vizezni, ugyanis nekem ez az esti menü. A reggeli a szállodában ingyen van és bőséges, az ebéd nincs ingyen, de nagyon jó (a gyáron kívül étkezünk egy helyi bodegában, de le a kalappal előttük, ott szelik a húst a nyársról, amikor kéri az ember, és mellé körethegyekből lehet lapátolni akármennyit a tányérra, mert súlyra kell fizetni az egészet egybe), ezek után a vacsit már nem mindig lihegem túl, így jött ki már többször is, hogy csak folyadék pótlásra használtam a harmadik "étkezést"...
Ezen kívül közzéteszek még egy részletet abból a levélből, melyet a munkatársaimnak küldtem:
Az élettársam (vagyis az az itteni kolléga, aki lényegében az egész munkaidő alatt velem van) egy kedves, hat gyermekes családból származó fiatalasszonyka, de tűzről pattant menyecskének még Magyarországon sem nevezném. Biztos zavarja egy kicsit, hogy fele annyira se beszél franciául, mint én (pedig én azért nem vagyok egy magas mérce), angolul meg - a javaslatát követve - nem is próbálkoztunk, de azért lassan feloldódhatna egy kicsit legalább. Ma este végül puszival váltunk el, de nem rajta múlt az se.
A szállásom fejedelmi eddig (illetve teljesen elég, ha nem is égbekiáltó luxus), mert minden nap visszamentem a városba, a strandon lévő Mercure hotelbe (a szoba ára már inkább kimagasló, de ahhoz szerencsére semmi közöm sincs). Nem így volt tervezve, a gyár mellett van egy üdülő és oktatási központ, kétszer neki is ugrottunk az oda való kiköltözésnek, de mind a kétszer vissza kellett jönni, mert éppen nem volt áram.
Rio szép, de inkább tengerpartilag, tájilag, fekvésileg és növényzetileg fog meg, mert építészetileg eddig nem találtam benne nagy csodát. Mondjuk, nem is nagyon volt időm bámészkodni, csak a megérkezésem utáni vasárnap mentem be a városközpontba, mely innen kb. 20 km-re található, talán a hétvégén sikerül eljutni ide-oda. A közeg nagyon más, mint Európában, de nehezen tudom megfogalmazni a különbségeket. Nagy szélsőségek vannak tényleg, értelmes méretű lakóház például nincs egy se, vagy favelákban laknak az emberek (az egyiket kicsit meglátogattam), ahol nem feltétlenül explicit nyomor, de iszonyatos zsúfoltság veszi körül őket, vagy akkora palotákban, hogy nem lehet ellátni az egyik sarkától a másikig. Egyelőre nem tudom megmondani, hogy Brazília szegény vagy gazdag ország, sőt, el tudom képzelni, hogy ez később se nagyon fog menni. A parton reggel mindig látok olyan embereket, akik éppen akkor kezdenek ébredezni az igazak álmából egy padon, de lehet hogy csak azért nem mentek haza, mert minek pénzt kiadni az utazásra, egyáltalán nem biztos, hogy úgy hajléktalanok, ahogy Budapesten az aluljáróban a mieink. Amikor az éjszakai minimum 30 fok, nem olyan nagy ügy a szabadban aludni egy pálmafa alatt. A közhangulat minden esetre nem rossz, nem érzem magam sem veszélyben, sem kellemetlenül, azok pedig, akikkel személyes kapcsolatba kerültem, nagyon kedvesek voltak hozzám, szinte kivétel nélkül....
2017. január 12.
Az első munkanap olyan katasztrofálisra sikeredett, hogy azt másnap már képtelen voltam überelni. Egy nagyon helyes hat gyermekes családból származó fiatal asszonyka van kirendelve mellém, aki jól beszél portugálul, franciául viszont már csak fele annyira mint én (pedig az én franciámmal sem lehet megváltani a világot), angolul pedig saját bevallása szerint még annyit se, és - annak ellenére, hogy ezt egyetlen angol nyelvű megszólalással sem bizonyította - úgy érzem, nincs okom kételkedni a kijelentésében. Marad tehát a francia, mint a közös nyelv, amelyen délelőtt, amikor még pihent a lelkem, csak-csak elcsacsogunk valahogy, délután viszont már inkább apellál arra, hogy a franciában és a portugálban biztos sok a közös szó, illetve ebbe az illúzióba menekül az erőfeszítések elől, aztán pedig néz rám nagy, bánatos szemekkel, hogy mért nem értem, amit mond. A beosztása logisztikai szervező, hát az Európában sem a szakmák csúcsa (tudom, mert én is ezt a mesterséget űzöm), de azt hiszem, itt még annyira sem kell komolyan venni. Először megpróbáltuk összegyűjteni a raktár alapadatait, na, abba nem csak a bicskánk tört bele, hanem az egyébként nem létező, de képletesen azért nyugodtan szóba hozható családi ezüst étkészlet összes húsvágó eszköze. Beszéltem a főnökkel is, azt várja tőlem, hogy feltárjam a problémákat. Ettől tegnap még megijedtem, de ma már elkezdtem látni párat, és ha ilyen ütemben folytatódik a megvilágosodás, akkor jó kis anyag fog összegyűlni a harmadik hét végére.
Ennyit a munkáról. Az egyéb körülmények eddig nem rosszak, meleg van nagyon, de az általam látogatott helységek és utasterek nagy része légkondicionált, ahol egy szál pólóban még fáznék is. Van egy mellényem, azzal hidalom át a hőkülönbséget. A nem légkondicionált helyek közé tartozik a parti futópálya, ahol megdöbbentően sokan róják a kilométereket a közel 40 fokos hőség ellenére is. Kétszer már futottam én is, de azokkal inkább nem dicsekszem, ha ez így folytatódik itt, az Atlanti óceán partján, nem fogom körbefutni a magyar tengert. Egyébként a második próbálkozásom már nem volt olyan rossz, tegnap ugyanis hidegfront söpört végig Rio-n, nagy lehűlést okozván, egy rövid órára 26 fokig csökkent a hőmérséklet, de most - hajnali hatkor - már megint 30 fok felett van, vagyis mégse baj, hogy kesztyűt és sálat nem hoztam magammal.
Ennyit a munkáról. Az egyéb körülmények eddig nem rosszak, meleg van nagyon, de az általam látogatott helységek és utasterek nagy része légkondicionált, ahol egy szál pólóban még fáznék is. Van egy mellényem, azzal hidalom át a hőkülönbséget. A nem légkondicionált helyek közé tartozik a parti futópálya, ahol megdöbbentően sokan róják a kilométereket a közel 40 fokos hőség ellenére is. Kétszer már futottam én is, de azokkal inkább nem dicsekszem, ha ez így folytatódik itt, az Atlanti óceán partján, nem fogom körbefutni a magyar tengert. Egyébként a második próbálkozásom már nem volt olyan rossz, tegnap ugyanis hidegfront söpört végig Rio-n, nagy lehűlést okozván, egy rövid órára 26 fokig csökkent a hőmérséklet, de most - hajnali hatkor - már megint 30 fok felett van, vagyis mégse baj, hogy kesztyűt és sálat nem hoztam magammal.
2017. január 8.
Azért estére kiütött a trópusi nyár. 30 fok feletti hőmérsékletben és dunsztos üvegnek megfelelő páratartalomban sétáltam legalább 20 kilométert ma úgy, hogy két napja még ki se látszottam a -15 fokos hidegből. A szállodám egy elit partszakaszon van, de ez csak akkor vált világossá számomra, amikor meglátogattam pár kevésbé elitet is. A Copacabana ugyanis az utóbbiak közé tartozik, a látványa lenyűgöző, az igaz, de az ember azért nem érzi magát a francia riviérán, egy jó kávét például nem tudtam inni sehol. Félérett kókuszdiót, Coca-colát, halat, rákot árusító sátracskákból 50 méterenként egy van, ugyanilyen pavilonokból már csak minden 100 méterre jut egy darab, értelmes étteremszerű helyért viszont kb 5 kilométert kellett megtenni, és az is csak a kategória alját ütötte meg. 20 euróból degeszre ettem magam, 10 euróért vettem egy szétcipzározható táskát, amely max 5 eurót ér, viszont így is lealkudtam a felére, és valószínűleg csak azért nem tovább, mert még új volt az árfolyam, és a helyzet gyors alakulása közben kicsit elszámoltam magam. Viszont mondtam egy hibátlan tőmondatot portugálul, és a pincér nagyon megdicsért.
Rio egyébként durva nagy város (tegnap kerek egy órát hasítottam egy Chevrolet-ban a gyorsforgalmi úton mire eljuttatott a taxis a repülőtérről a célomhoz), de az az érzésem, hogy vasárnap a többség ki sem mozdul hazulról, a kisebbség pedig csak a strandra megy le és vissza (a 20 fokra lehűtött légkondicionált metrón szinte egyedül én utaztam), viszont az a kisebbség azért számottevő tömeget képez. Ha csak a népszerűbb, első látásra is adódó strandolásra alkalmas partot tekintem, akkor is összesen legalább 50 kilométernyi homokpadról van szó, első becslésem az, hogy egy kilométer kb 3000 embert jelent, de ezt még pontosítanom kell. Megjegyzem nem csak kávéházból van nagyon kevés (lényegében nulla), WC-ből is csak fél kilométerenként egyet láttam, és azok előtt sem kígyóztak hosszú sorok. Nem tudom, hogy az emberek itt hogyan oldják meg ezt a dolgot. A kicsit még csak-csak értem, de a nagyot? Na mindegy! A közterületek egyébként elfogadhatóan néznek ki, majdnem Európa, legalábbis a gazdag részen, folyamatosan takarítanak, van rendőri jelenlét, biztonságban érzi magát az ember, bár főleg egymást fényképezik, de gondolom csak azért, mert épp nem kellett beavatkozni. Van kerékpárút is végig, de a kétszer három sávos parti út tenger felé eső felére se mehetnek rá az autók vasárnap, ettől aztán bőséges tér van a mobilitás egyéb formáira.
Voltam egy favelában is, tényleg nem kifejezett nyomornegyed, de azért elég érdekes település forma, amelyet a rendkívüli változatosság és a sok ötletes és ügyes építkezési megoldás mellett a rettenetes zsúfoltság jellemez. Vezetékes víz bizonyára nincs, mert minden ház tetején ott egy nagy vizes tartály, azt nem tudom, hogy mi van a csatornázással, mert a házak alá nem néztem be, de gyanítom, hogy az sem az igazi. Hangulata van, az emberközelség automatikusan teljesül, de nekem azért szokni kéne...
Rio egyébként durva nagy város (tegnap kerek egy órát hasítottam egy Chevrolet-ban a gyorsforgalmi úton mire eljuttatott a taxis a repülőtérről a célomhoz), de az az érzésem, hogy vasárnap a többség ki sem mozdul hazulról, a kisebbség pedig csak a strandra megy le és vissza (a 20 fokra lehűtött légkondicionált metrón szinte egyedül én utaztam), viszont az a kisebbség azért számottevő tömeget képez. Ha csak a népszerűbb, első látásra is adódó strandolásra alkalmas partot tekintem, akkor is összesen legalább 50 kilométernyi homokpadról van szó, első becslésem az, hogy egy kilométer kb 3000 embert jelent, de ezt még pontosítanom kell. Megjegyzem nem csak kávéházból van nagyon kevés (lényegében nulla), WC-ből is csak fél kilométerenként egyet láttam, és azok előtt sem kígyóztak hosszú sorok. Nem tudom, hogy az emberek itt hogyan oldják meg ezt a dolgot. A kicsit még csak-csak értem, de a nagyot? Na mindegy! A közterületek egyébként elfogadhatóan néznek ki, majdnem Európa, legalábbis a gazdag részen, folyamatosan takarítanak, van rendőri jelenlét, biztonságban érzi magát az ember, bár főleg egymást fényképezik, de gondolom csak azért, mert épp nem kellett beavatkozni. Van kerékpárút is végig, de a kétszer három sávos parti út tenger felé eső felére se mehetnek rá az autók vasárnap, ettől aztán bőséges tér van a mobilitás egyéb formáira.
Voltam egy favelában is, tényleg nem kifejezett nyomornegyed, de azért elég érdekes település forma, amelyet a rendkívüli változatosság és a sok ötletes és ügyes építkezési megoldás mellett a rettenetes zsúfoltság jellemez. Vezetékes víz bizonyára nincs, mert minden ház tetején ott egy nagy vizes tartály, azt nem tudom, hogy mi van a csatornázással, mert a házak alá nem néztem be, de gyanítom, hogy az sem az igazi. Hangulata van, az emberközelség automatikusan teljesül, de nekem azért szokni kéne...
2017. január 6.
Na, elindultam eddigi életem egyik legizgalmasabb (ki)küldetésébe! Ülök a vonaton, már Debrecennél járok, vagyis a Rio de Janeiro-ig tartó utazásom néhány ezrelékét már megtettem. Ez szenzációs, meg az is, hogy eddig semmi olyan dolog nem jutott eszembe, amit otthon hagytam volna. A nyíregyházi restiben gyorsan becsekkoltam, először az ablak mellé a hosszú járaton, de aztán meggondoltam magam, és áttettem a folyosó mellé, majd kiderül, hogy jó döntés volt-e. Ugyanott teljesen véletlenül összefutottam Zolival, és nagyon megörültem neki. Sajnos, tegnap este nyolckor a Kossuth téren a városi karácsonyfa alatt véletlenül nem futottam össze egy másik nagyon fontos személlyel (VIP), akivel pedig szerettem volna. Hiába, az élet nem tökéletes! Vagy mégis az, csak még várat magára, hogy kinyilvánítsa a tökéletességét? Vagy nem is magára vár, hanem ránk? Hát...
2016. december 12.
 |
| Életem első transzkontinentális repjegye / The first intercontinental flight ticket in my life |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)